nagybalazs
 
saját képek
ősök képei
linkek
kapcsolat
rólam
  nagyapám, Baji József képeihez >>>

Emlékezés Apukámra

Az én apukám csupán egy fényképész volt a sok közül. Ami mégis különlegessé tette, hogy Ő Dévaványa fényképésze volt, mindenki Baji bácsija, Jóska bácsija. A fotózás alapjait fényképész nevelőapjától tanulta meg. Már nagyon fiatalon Pestre került, de sok megpróbáltatás után végül ott is a szakmában kezdett dolgozni. Ványára 1938 tavaszán költözött feleségével és két kisfiával, Jóskával és Miklóssal.

Az új munkahely és otthon keresése Anyuka ötlete volt. Abban az időben Budapesten laktak, és Anyuka nem bírta a bérlakások zsúfoltságát. Úgy döntöttek, ha Szeghalomra nem is - Budapest előtt két évig ott volt műtermük - a családjához aránylag közel letelepednek. Az üzlethelyiség keresése hamar megoldódott: a községháza mellett volt két üzlet, az egyik éppen üresen állt. Anyuka megkereste a bolt gazdáját, Irma nénit, aki megkérdezte: "Hát aztán mit csinál a maga ura? Mert ha hentes, akkor vége is a beszédnek!" Anyuka közölte vele, hogy fényképész. "Na jó, az nem csinál mocskot!" - felelte Irma néni, és így létre is jött az üzlet, amely 1938 és 1962 között Baji József bérhelye lett.

A kezdet - mint mindig - nem volt zökkenőmentes, de azért lassan kezdték megismerni az emberek, akik főleg családi képeket készíttettek. Apuka szenvedélye azonban a riportfotó volt, hiszen a harmincas évek elején télen Budapesten, nyáron Siófokon dolgozott Nagy István fényképésznél külsősként. A Balatonnál nagyon szeretett lenni: szócsővel összehívták a fürdőzőket, és létráról készítettek csoportképeket minden délelőtt, a képeket aztán a kora délutáni órákban már árultak is. Szép, mozgalmas nyarai voltak ekkor.

Később, amikor már házas volt, az MTI-nél dolgozott fotósként, azonban a házasságuk első éveiben még nyaranta Anyukával Siófokon közösen dolgoztak. A ványai "honfoglalás", ahogy később mesélték, nehéz volt, és az én születésemmel még nehezebb lett, mivel így már öt főre gyarapodott a család. Nem volt könnyű a fényképészetből eltartani egy ekkora családot.

A második világháború minket is elért. Az elbeszélésekből úgy tudom, családunk nem sínylette meg jobban a háborút, mint bárki más. Az orosz katonák nagyon szerettek fényképeszkedni, és Apuka a fényképekért mindig élelmet kért tőlük. Egyszer egy zsák lisztet kért az orosz tiszttől a fotókért. Az csak nevetett, és azt mondta, hogy ha a postától az üzletig elhozza a vállán a zsák lisztet, akkor az övé, ha nem, akkor nincs fizetség. Apuka 165 cm körüli „daliás” termet volt, ezért mert a tiszt ilyen könnyelmű ajánlatot tenni. A hátára tették a zsákot, és ő elindult. Az orosz tisztek röhögve kísérték. Már a községháza kapujától ájuldozott, és amikor az üzletajtóhoz ért, elkiáltotta magát: "Nyissátok ki az ajtót!" - majd beesett zsákostól. Hát, valahogy így szerezte az élelmet az orosz tisztek hiúságán.

A háború utáni idők nagyon zordak voltak. Ki a csuda csináltatott volna képet, amikor még ennivalóra sem tellett? Így aztán Jóskával, a nagyobbik fiúval géphez jártak csépelni. Később, amikor már Miklós is bírta, hármasban mentek. A "frontot" a műteremben kénytelen volt Anyuka tartani. Nagy probléma ebből nem adódott, hiszen még lány korában Ő is kitanulta a szakmát. Úgy megszokták az ismerősök, hogy a család férfi tagjai nyáron a földeken dolgoznak, hogy gyakran bejöttek az üzletbe megkérdezni: "Te, Jóska bátyám, lenne három hold búzám, nem aratnád le kedden?" Kedd volt a szabadnap, és Ő az ajánlatokat legtöbbször elfogadta. Így készült a sok aratós és cséplőgépes felvétel, a gép ugyanis többnyire a nyakában lógott.

Nem felejtem a nyári, piaci napokat, akkor nagy volt a nyüzsgés az üzletben. Apuka szerette, ha látogatják a barátok, jókat vicceltek, nevettek együtt. Emlékeimben még ma is élénken él, amikor Nácsa János bácsit megviccelte. János bácsi szokása volt, hogy ezeken a meleg piaci napokon berobogott a mindig hűvös üzletbe, és az volt az első mondata: "Te, komám, van egy jó pohár hideg vized?" Na, egyszer eltört, azaz kettévált a nagy söröskorsó. Apuka, várva, hogy János bácsi úgyis betér aznap az üzletbe, a poharat vízzel oldódó dextrinnel szépen összeragasztotta. Rövidesen kopogott is János bácsi, Apuka töltötte is neki nagy előszeretettel a ragasztott kancsóba a vizet, csakhogy amikor János bácsi kezdte felhajtani, láss csodát, a pohár kettétört, és ráömlött a víz. Apuka meg ott majrézott, hogy eltörte a jó poharát, János bácsi pedig nem győzött sopánkodni, hogy ő nem akart kárt csinálni, mígnem a darabok összeszedése közben rájött, hogy becsapták. Jót nevettünk az eseten.

Nagyon szeretette Apuka az Ipartestületbe járni. Hogy ott mit csináltak, azt csak Anyuka zsörtölődéséből sejtettem. Kártyáztak, ittak, és persze ment a bolondozás. Még most is találtam egy rajzot, amit ott készített valamelyik fiú, aki szerette ráérő idejét az üzletünkben tölteni. A rajzon Apuka kecskeháton ül - voltak ugyanis kecskéink. Na, Apuka sem maradt adós! Sok karikatúrát készített hol ennek, hol annak. Így mulatták tehát az estéket, jó kapatosan befejezve a napot, Anyuka szomorúságára.

A háború után nem mentek jól a dolgaink, nagy volt a szegénység mindenhol. Ötvenhat után aztán állandóan szorongatták, ha nem lép be a KTSZ-be, mondták neki, akkor tönkreteszik. Apukának többször voltak tanulói, először két lány, Magdi és Katona Mariska, majd a hatvanas években egy fiú, Marci, aki Békéscsabán lett fényképész. Jómagam 1959-től dolgoztam mellette két évig. 1962-ben KTSZ tag lett, megszűnt a régi üzletünk, új helyiségbe költöztünk, amit aztán egyikünk sem tudott elfogadni. Ugyan én nem dolgoztam otthon ebben az időben, de 1963-ban, mint segédje, újra visszamentem. Jóska bátyám közben megnősült, így négyen maradtunk. Miklós 1964-ben került el Ványáról, én 1965-ben mentem férjhez, és intettem örökre búcsút szülőföldemnek. Abban a két évben, amíg még Apuka mellett voltam, sokat dolgoztunk, jókat nevetgéltünk, bensőséges kapcsolat alakult ki köztünk. Nagyon közvetlen tudott lenni azzal, akit szeretett.

1966-ban sajnos beteg lett, a súlyos kór 1967 márciusában vitte el. Ezzel számunkra megszűnt örökre a fényképészet mint szakma; én sem tudtam folytatni, mert nem volt rá lehetőségem. Sajnos, az unokáinak sem tudott örülni. Miklós kislányát, Kingikét ugyan még ismerte, de nem sokáig. Balázs fiam pedig halála után 10 évvel született.

Dióhéjban ennyi egy élet, és egy szakma története, emlékezete... 2005 októbere

Baji Gizella Katalin

nagyapám, Baji József képeihez >>>